Egynyelvűségünk zsákutcája

Meg tud-e újulni az a tanár kolléga, aki nem beszél, de legalább nem olvas minimum egy világnyelven? Meg tudja-e állni a helyét a modern világban, el tud-e igazodni egy idegen nyelv ismerete nélkül? Mindössze hat állam található az Unióban, ahol a népesség több, mint fele nem beszél idegen nyelveket. Írország és az Egyesült Királyság, valamint Olaszország „előzi” meg hazánkat, míg Portugália és Spanyolország velünk körülbelül azonos szinten áll, mely az egynyelvű lakosság durván 60%-át jelenti . Csakhogy: míg az angol nyelvű országok anyanyelve messze a leginkább beszélt idegen nyelv az Unióban, de a másik három ország nyelve is világnyelv, melyek között újlatinságuk folytán is van átjárhatóság, addig az egyedülálló magyar nyelvet beszélők száma az egész világot tekintve sem éri el a 15 milliót. Tehát ha azt vizsgáljuk, hogy hány emberrel tudunk mi magyarok bármilyen nyelven, ami nem a magyar, szót érteni, akkor bizony utolsók vagyunk Európában.

Kérdéseinkre a válasz a fentiek tükrében csak nemleges lehet; de nézzük részletesebben, hogy miért nem taníthatnánk idegen nyelv ismerete nélkül. Először: a pedagógus csak a számára lefordított (és néha félrefordított) cikkekből, tanulmányokból, könyvekből tud tájékozódni, tudását frissíteni, szakterületén a korral lépést tartani, ami – tekintve ezek behatárolt számát – nem lehet versenyképes az idegen nyelvet bíró kolléga tudásával. Másodszor: nem csupán szakja(i) újdonságai, de az új pedagógiai módszerek, elképzelések végtelen – idegen nyelven legalább is végtelen – tárháza marad zárva előtte, melynek ismerete szintén elengedhetetlen a megújulás, az új kor kihívásainak való megfelelés szempontjából. Harmadszor: nem tudásával nem képes annyira motiválni és inspirálni tanulóit, mint az idegen nyelvet, nyelveket bíró kollégái, akikre felnéznek, felnézhetnek diákjaik, akik példaképként jelennek meg, továbbadva a kor üzenetét, az örökérvényű igazságot, Szent István után szabadon: „az egynyelvű, egyszokású” tanár „gyenge és esendő”. Negyedszer: látóköre óhatatlanul is szűkebb, hisz egy kultúrához – legalább még egy másikhoz a miénken kívül – a nyelvén át vezet az út. Ötödször: külföldi pályázatra, ösztöndíjra nincsen sok esélye, mellyel pedig olyan élménybombát kaphatna az élettől, amire megszokott környezetében nincsen idő, mód és lehetőség, s melynek köszönhetően megújulhatna, újra motivált pedagógus lehetne, új ötletekkel, elképzelésekkel, léphetne elő, és nem járna úgy, mint egy régi villanykörte. Hatodszor: egy-egy pályázat keretében az intézményébe eljutott külföldi kollégával nem lesz, vagy csak tolmács útján lesz képes szót érteni, ami ismét olyan lehetőségektől, élményektől, inputoktól fosztja meg őt, amiket nehezen lehetne megvásárolni. Hetedszer: könnyen kerülhet, akár egy belföldi osztálykirándulás alkalmával is olyan helyzetbe, hogy ő lesz, lehet az egyetlen, aki nem képes egy turistával, külhoni kirándulás esetén a recepcióssal, a boltossal alapvető szinten sem kommunikálni, holott diákjai pontosan azt várnák el tőle, hogy kapitányként kormányozza a (kiránduló-felfedező) hajót. Nyolcadszor: a ma már a mindennapi életünk részévé váló számítástechnika és internet sokkal könnyebben átláthatóvá válik – elsősorban – az angol nyelv ismeretével. Végül, de nem utolsó sorban: felettébb bosszantó lehet úgy általában és általánosságban is, ha a szerepek felcserélődnek, ha az amúgy az erre a célra (is) foglalkoztatott tanár helyett a tanítvány fordít, tolmácsol, azaz tud, többet tud, mint a mestere.
Vegyük sorra mit tehet az egyén, illetve a közösség annak érdekében, hogy ezen a szomorú és egészségtelen helyzeten változtasson. Mindenekelőtt a tanár kollégának magának kell belátnia az elkerülhetetlent, a világ végérvényesen – az 1989-es kopogtatás után – megérkezett Magyarországra. A világ nem nagyon akar és tud megtanulni magyarul, ergo nekünk kell, illik elsajátítani legalább egy idegen nyelvet. Legcélszerűbbnek az angol tűnik, de a többi világnyelv – különösen ha korábban már a tarsolyunkban volt a német vagy az orosz (jellemzően e két nyelv), még, ha a múló idő fogaskerekei ki is őrölték onnan – szintén működhet egy kis felújítást követően.
Két részre osztanám a iskolapadba rendelendő pedagógusokat; jelesül a még a felsőoktatásban tanulókra és a gyakorló pedagógusokra. Kezdjük az egyszerűbb esettel, hisz megelőzni mindig könnyebb, mint a sebeket nyalogatni. Tanárjelöltjeinket egész egyszerűen nem engedhetjük a pályára használható idegen nyelv tudás nélkül. Reméljük, hogy megteremtődik az idegen nyelvi etalon, mely előírja és ténylegesen ellenőrzi a valóban használható világnyelv meglétét a pedagógus jelölt esetében és nyelvtudás hiányában nem is engedi be a rendszerbe, még kitételekkel sem, mely kiskapuk, félő hosszútávon, zsákutcába juttatnák az egyént és az egyénen keresztül a mikró és makró közösségeket, végül az egész magyar társadalmat.
Alapvetően két út áll előttünk, ha már gyakorló pedagógusok vagyunk: az egyikre magunk lépünk és autodidakta módon, magántanár segítségével vagy egy célnyelvi országban – mondjuk nyári – idénymunka során szedjük magunkra a nyelvet. A másik út a csoportos tanulás útja, mely kapcsolódik, kapcsolódhat a közösség felelősségvállalásához a kérdésben. A mindenki számára jól ismert idő, család és pénz probléma annulálódik az egyéni tanulás esetén, mellyel azonban akadnak apró problémák is, jelesül a kitartás, készség, képesség hiánya, valamint a legfontosabb: a kommunikáció maga, mely nélkül szinte lehetetlen nyelvet tanulni. Személy szerint azt tartanám a legjobbnak, ha meg tudnánk szervezni a célországi tanulást, amire a nyár ígérkezne alkalmasnak mind a szabadságunkat, mind az amúgy is meglévő pénzkeresési kényszerünket tekintve. Ebben az esetben csak azok vehetik fel jó eséllyel a versenyt, akik nem családosok, vállalkozó kedvűek és nem rettennek vissza a fizikai munkától (mosogatás, gyümölcsszedés). A másik járható utca a magántanár fogadása, melynek nagy előnye, hogy bármikor és rendszeresen találkozhatunk mentorunkkal az év folyamán, tanárunk személyre szabottan foglalkozhat velünk, igazodva tempónkhoz; viszont sajnos göröngyöket gördíthet utunkba ellenségünk és „cégérünk” a pénzhiány. Ez utóbbin segíthetünk többféle módszerrel, például cseretanítással, ami kiterjedhet családtagjainkra is, és még csak pénz sem cserél gazdát, tehát az adózás problémája sem vetődik fel. Én korrepetálom a gyerekedet matekból, cserébe németül beszélgetsz velem etc.
Ennél is jobb ötlet talán a közösség bevonása, mely kiscsoportban megszervezve magát, pénzét összedobva, az időt egyeztetve az intézményben ismert tanárral tanulhat, melyhez az iskola vezetés is partner lehet és még a tanár bérezését is átvállalhatja, órakedvezmény vagy ki tudja milyen formában. A fenntartó (önkormányzat, újabb elképzelések szerint kormány) is elindíthat persze érdekképviseleti kezdeményezésre vagy csak magától is egy programot, melynek keretében az összes tanítót, tanárt felvértezi egy valóban használható nyelvtudással, akár egy nyelvvizsga központtal összefogva is.
Személy szerint tehát csak világnyelvtudással engednék pedagógusokat a rendszerbe, illetőleg azok tanítását tenném lehetővé (írnám elő) a már bent lévőknek. Ezen nyelvek közül mindenképpen kiemelkedik az angol, mint a számítástechnika, az internet, a szakma (pedagógia és pszichológia mindenképp) nyelve, konferenciák, előadások nyelve; ráadásul ma már angol nyelvtanárból sem szenvedünk hiányt, így a feltételek is adottak ezen nyelv tanulásához.
Akárhogy is, de a felelősségünk, mint mintaadónak, egyes esetekben, mint lehetséges példaképnek; magával, tudásával és munkájával szemben igényes pedagógusnak óriási ebben a kérdésben (is), és ha hajlandóak vagyunk nem félvállról kezelve megoldani a problémát nagyot nőhetünk a bennünket foglalkoztató társadalom szemében, tanítványaink szemében és
saját magunk szemében is, és valljuk meg őszintén, ez utóbbi sem semmi.