„Illusztris” társaságba került Magyarország, ami az anyanyelvet kizárólagosan birtoklók arányát illeti. Mindössze hat állam található az Unióban, ahol a népesség több, mint fele nem beszél idegen nyelveket. Írország és az Egyesült Királyság, valamint Olaszország „előzi” meg hazánkat, míg Portugália és Spanyolország velünk körülbelül azonos szinten áll . Csakhogy: míg az angol nyelvű országok anyanyelve messze a leginkább beszélt idegen nyelv az Unióban, és a másik három ország nyelve is világnyelv és újlatinságuk folytán egymás között is van átjárhatóság, addig az egyedülálló magyar nyelvet beszélők száma az egész világot tekintve sem éri el a 15 milliót.
Tehát ha azt vizsgáljuk, hogy hány emberrel tudunk mi magyarok bármilyen nyelven, ami nem a magyar, szót érteni, akkor bizony utolsók vagyunk Európában. További szomorúságra ad okot, hogy míg az említett világnyelvek beszélői nem vagy alig motiváltak egy idegen nyelv elsajátításában, addig a kisebb államok bizony átérzik azt, amit mi magyarok nem, és megtanulják más népek nyelvét beszélni.
„Hát ez nem érti! Ablak melletti ülést foglaltunk maga pojáca! Mond neki hangosabban! Hihetetlen, hogy itt senki nem beszél magyarul!” Ismerős felháborodás? Csak magyarul beszélő turisták hasonló kitöréseit volt „szerencsém” megtapasztalni a világ számos pontján. Ugye vicces… Régóta érlelődik bennem, mint világot látott, idegen nyelvet is tanító pedagógusban bánatom világgá kürtölésének gondolata. Legutolsó külföldi kalandom végleg tollat ragadtatott velem és gondolataim papírra vetésére bírt. Írásom az angol nyelvre fogja helyezni a hangsúlyt, mert bár a többi megállapítás minden nyelvre igaz lenne, de fő mondanivalóm szinte kizárólag az angol nyelvre „áll”. A nyelvtanulás egyetlen szegmensét szeretném tehát érinteni csupán, feltéve és megengedve, hogy felvetésem önmagában nem változtatja, nem változtatná meg országunk siralmas állapotát az idegen nyelvek beszélésének terén, de sokat segíthet elsősorban az angol nyelv tanulásának – és hangsúlyozottan nem tanításának – látványos elősegítésében. Annak, hogy kicsiny népünk nehezen tanul idegen nyelvet, nyelveket számtalan oka van, melyeket egy kivétellel, a teljesség igénye nélkül érintek csak:
1) ragozó nyelvünk nehezen illeszthető más nyelvcsaládokba, így sokan gondolják úgy, hogy számunkra sokkal nehezebb elsajátítania egy másik nyelvet, mint például egy hollandnak az angolt vagy egy svédnek a németet, ahol érezhető a hasonlóság, nem is említve a körülöttünk élő szláv nyelvcsaládba tartozó nemzeteket;
2) nyelvtanításunk túlontúl nyelvtan centrikus, elég ha összevetjük az egykor monopolhelyzetben lévő nyelvvizsgaközpont vizsgaanyagát más cégek vizsgáival;
3) nyelvtanáraink között magas az elvándorlás, ami a cikk írójának középiskolai tanulmányai alatt is jellemző volt már, hisz az akkor még kötelező orosz nyelvet négy év alatt négy tanár tanította;
4) a mostanra világnyelvvé vált angol jobban beépült az azt korábban is komolyan vevő kultúrákba (ez a kizárólagosság persze rögtön sántít, ha a környező, az angolt szintén nem az anyatejjel magukba szívó népek nyelvtudását hasonlítjuk a miénkhez).
A kivétel, amire az előbb céloztam és, ami cikkem lényegét képezi olyan megfigyeléseken alapul, melyek külföldi kalandozásaim, tapasztalatszerzésem során alakult ki, erősödött meg bennem. 1999 óta van szerencsém gyakorló pedagógusként külföldi konferenciákon, csereprogramokban részt venni, melyek hossza az egy hetestől az egy hónaposon át a teljes tanévet felölelőig terjed. Az alapvetés, melyben mélységesen hiszek a következő: az idegen nyelv elsajátításnak titka elsősorban annak gyakorlásában áll. Az angol mondás szerint: ”Use it or lose it.” Ennek a legegyszerűbb módja a célországban való gyakori felbukkanás, portyázás. Erre persze nem mindenkinek van lehetősége, sőt a nagy többségnek nincs; tehát, amennyiben a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamednek kell a hegyhez menni. A mi esetünkben jelesül: a célnyelvet kell a mindennapi életünk részévé tenni, azaz beemelni a napi rutinunk azon szegmenseibe, ahol az anyanyelv használata mellőzhető, mellőzendő. Akarva akaratlanul is könnyebben és észrevétlenül tanulnak gyerekeink véleményem szerint elsősorban a globalizációnak és az olyan újdonságoknak, mint az internet köszönhetően; a kilencvenes évek közepe, vége óta jól megfigyelhető elsősorban a fiatalok körében a komputerhasználatból adódó automatikus előnyhalmaz. Konkrét példák az ismeretlenségi és ismertségi körömből, a rokonságból, és saját osztályaimból szolgálják erre a legjobb bizonyítékot, melyek bizonyára nem egyedülállóak. Nem szeretnék azonban most a számítógépezéssel, internetkultúrával foglalkozni, kizárólag a filmekre, illetőleg az angol nyelvű műsorokra koncentrálni. A kivétel tehát még egyszer, ami az írás lényegét képezi a szinkronizálás és feliratozás problémakörébe esik. Röviden így foglalhatnám össze a lényeget: szép lassan le kellene szoknunk a szinkronizálásról.
Nyílván vannak érvek és ellenérvek egy nem is annyira egyszerű kérdésben, mégis a saját érveim erősebb súllyal estek latba, mint az ellenérvek; meggyőztek, így a mérleg serpenyőjének átbillenése a cikk megírására sarkallt. Jól megfigyelhető a pozitív változás azon tanulók esetében, akik a nyelvtudásukat akaratlanul úgy fejlesztették, hogy angol nyelvű rajzfilmeket nézve felszedték azt az egyelőre még csak passzív angol szókincset, amit aztán sokkal könnyebben fejlesztettek, mint azok, akik nem néztek szinkronizálatlan rajzfilmeket gyerekkorukban. Tapasztalataimon, megfigyeléseimen alapulnak elsősorban az érveim: nem csupán saját gyerekeink fejlődésén, de tanítványaim fejlődésén is jól megfigyelhető az efféle „alapozás”. Osztályfőnökként volt szerencsém együtt örülni tanítványom felsőfokú nyelvvizsgájának egy egyáltalán nem a nyelvvizsgásai magas számáról híres szakközépiskolában. A siker a szülők elmondása és hite szerint is a rengeteg rajzfilmnek volt elsősorban köszönhető, amit egy angol nyelvű csatorna biztosított a gyermek számára. Sőt, tovább mennék, ami a közvetlen tapasztást illeti. Gyerekkoromban az osztrák határ mellett nőttem fel, az „átkosban” is élvezve az osztrák adók műsorát, ami meglapozta (igaz nem valami fényes) német nyelvtudásomat.
Az előbb már felhozott EU-s kutatás eredménye tökéletesen egybecseng legfrissebb élményemmel: a legutolsó utam során tapasztaltam és tanultam meg, hogy a svéd gyerekek, nem kevésbé felnőttek számára is óriási előnyt jelent a feliratos filmek, rajzfilmek, sorozatok kizárólagossága. Az egy hónapban, amíg tanítványaimat gardíroztam, szokásomhoz híven nem sok televíziót néztem, de annyit igen, hogy rájöhessek rögtön az elején, hogy még a reklámokat sem szinkronizálják Svédországban. Nyilván nem ez az egyetlen oka annak, hogy a svédek 89%-a beszél angolul , de, mint említettem, én csak ezzel szeretnék most foglalkozni. Az egy hónap alatt egy kezemen meg tudtam számolni azon emberek számát, akik nem tudtak valamilyen szinten angolul, pedig legalább száz emberrel folytattam hosszabb-rövidebb párbeszédet, és ez enyhén szólva is alátámasztja a felmérés megállapításait. A tanári kar minden tagja egy kivétellel a jó és a kiváló szint között mozgott, de a kivétel is kommunikált velem, megértette magát; még nálunk sokaknál teljesen elképzelhetetlen a verbális kommunikáció sajnos. A tanulók esetében úgy szintén csupán néhányan voltak, akik nem tudtak vagy nem akartak megszólalni. A nem akartakra akkor derült fény, amikor egy számunkra szervezett buliban azért csak megeredt a nyelvük. Vissza a szinkron nem szinkron problémához; nem azonnal és minden filmet, sorozatot kellene eredetiben leadniuk a televízióknak, de szép lassan be lehetne emelni először csak egy-két, később egyre több eredeti mesét, filmet, sorozatot, show-t és reklámot, persze feliratozva.
Hogy mi köze ehhez a tanárságnak? Hiszem, hogy nekünk illene elindítanunk azt a vitát, ami közelebb hoz a megoldáshoz. A pedagógusoknak kellene alulról kezdeményeznie azokban a szakmai kérdésekben, melyekben amúgy a fejünk fölött döntenek, sokszor a megkérdezésünk nélkül. Ne hagyjuk, hogy így legyen, kezdjük el vitáinkat az iskolában meglévő, de nem mindig működő szakmai műhelyekben, nevezzük bárhogyan is azokat.
Még két aprócska érv a feliratozás mellett: a) Nemzetgazdaságunk pénzt takaríthat meg; szinkronszínészeink közül az arra érdemesek elhelyezkedhetnek a szórakoztatóipar egyéb területein, a többiek elmehetnének tanítani, kertészkedni, újságot írni, villanyt szerelni és így tovább. Az így megtakarított pénzt a színházak támogatására, kiváló színészeink javadalmazására lehetne fordítani. b) Az eredeti hangzásvilágot, poénokat szerintem a még oly kiválónak tartott magyar szinkron sem képes visszaadni.
Bizonyára nem kevesen lennének, akik úgy fognák fel az ötletemet, mint támadást a magyar nyelv ellen. Ezt azonban vissza kell utasítanom, mivel már most is olyan kifejezések szerepelnek a médiában vagy éppen az iskolában, melyek elszomorítják a szívünket a tanáriban: „amikor iskolában jártam”, „de viszont”, „az iskolába azt mondták”, „tudnák még inni”, „amikor kiosszátok a dolgozatokat”, „büdzsé” és így tovább és így tovább. A magyar nyelv pontosan úgy ápolható és menthető meg, ha megtanulunk rendesen angolul, mellette viszont magyarul is megtanulunk és úgy is beszélünk, ha magyarokkal akarunk szót érteni kerülve az angolból beemelt kifejezéseket, mely kifejezéseket sokan azért használnak, hogy műveltebbnek tűnjenek, de csak műveletlenségüket leplezik vele.
Felvetésem önmagában nem lehet és nem is lenne gyógyír, de mélységesen hiszek benne, hogy egyéb változtatásokkal együtt közelebb vinne a luxemburgi példához, ahol a lakosság 99%-a beszél idegen nyelvet. Az egyéb változtatások, mint például a nyelvtan nyüstölésének felváltása a tanteremben kommunikációbarát technikák alkalmazásával már egy következő értekezés részét kell, hogy képezzék.
No comments:
Post a Comment