Írásom apropója az iskolai testnevelés készülőben lévő átalakítása. Szinte látni vélem, amint izgága, egészségmániás, mozgáshiányos, illetve pontosabban mozgásra szomjazó diákok zsivaja tölti be az általános- és középiskolák környékét, a tornatermeket, pályákat, játszótereket, melyet a tanulásra, tudásra éhező nebulók pozitív hozzáállása foglal keretbe. Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy maximálisan egyetértek ifjúságunk mindennapos megmozgatásának ötletével, sőt, ez a gondolat már régóta kedves a szívemnek számtalan okból kifolyólag, melyekre rögtön kitérek, de.
A változtatás csak kormányokon átívelően megvalósítható, mivel olyan háttérintézményeket, infrastruktúrát és tanári erőforrást feltételez, melynek létrehozása, csak akkor lehet értelmes és kifizetődő, ha a befektetett munka hosszú távon, évtizedekben mérhetően gyümölcsözhet. Magyarán: ha nem áll mögötte a szakma, és a szakmai belátás, akkor egy újabb kormányzat lesöpörheti az átalakításokat az asztalról, akár egy tollvonással is, és akkor megint ott vagyunk, ahol általában lenni szoktunk, mi, tanárok: marionett bábuk a politika madzagjának végén. Egyelőre nem látom a már most is meglévő, és az elképzeléssel csak fokozódó tornateremhiány felszámolásához szükséges anyagi erőforrásokat, bár például a debreceni stadionra szánt mintegy 10 milliárd forintból el tudtam volna képzelni némi pénzátcsoportosítást, mivel véleményem szerint ez a befektetés sokkal inkább szolgálná a köz javát, mint ama stadion. Ennek ellenére és a (pedagógus) társadalom szükséges változásával együtt egyet értek az ötlettel és teljes szívvel csak üdvözölni tudom az elképzelést.
Az anyagi háttér mellet sokkal fontosabb és földhöz ragadottabb kérdések vetődnek fel a látó emberben. Nem csupán a testnevelés órák számával kapcsolatban van hiányérzetem (a heti kettő „tesi”– különösen tömegsport hiányában – nagyon kevésnek tűnik), de sokkal inkább azok hatékonyságával. Azzal (is) foglalkoznunk kellene, hogy például miért lógnak a „tesi” órán a gyerekek, vagy ha ott is vannak, miért nem mozognak olyan intenzitással és kedvvel, ami elvárható lenne egy, az egészségkultúrájára valamit is adó ország polgárától. A sok-sok lehetséges okból emeljünk ki egyet, mégpedig a példamutatás hiányát, amiről ez a tanulmány alapvetően szólni fog. Húsbavágónak tartom, hogy tőlünk felnőttektől, azon belül tanároktól mit látnak gyermekeink, és ezzel el is jutottunk mondanivalónk lényegéig: a tanárság és a diákság kétséges, egymásra ható, kis hazánkban inkább egymást rontó egészségi állapotáig. Ugyanis: ha mi nem vagyunk fittek, az egész átalakítás nem lehet hiteles, mivel ahogy az élet más területén is, a tanár potenciális példakép. A fittség, amellett, hogy tanítványaink szemében nőni fogunk, példaképekké válunk, még legalább két szempontból fontos: a) saját közérzetünket, állóképességünket javítja b) munkánk minősége, türelmünk egymással és a gyerekekkel szemben nőni fog.
A Göteborgi Egyetem orvosai 1950 és 1976 között született katonák adatait elemezve arra a tudományos következtetésre jutottak, hogy a megfelelő testi erőnlét (fittség és nem fizikai erő) nagyban hozzájárul az intelligencia hányadoshoz és a szakmai sikerek növeléséhez, melynek magyarázata egész egyszerűen az, hogy az agy bőségesen jut oxigénhez, amennyiben nagyobb a tüdő – és szívkapacitás. A svéd tanulmány emellett és nem mellékesen aláhúzza az iskolai testnevelés fontosságát is, nyílván hasonló okokból, ami alátámasztja a magyar kormány jelenlegi elképzeléseit.
Nézzünk a mindennapos testnevelés jótékony hatásai közül néhányat, mely pedagógusokra és diákokra egyaránt vonatkozik. Vonatkozik, mert az egészséges életmódszemlélet kialakítása már kisgyermekkorban arra rátermett testnevelők, edzők vezetésével kell, hogy történjen, akik örök életükre megszerettetik a mozgást gyerekeinkkel. És itt lép a képbe a nem testnevelés szakos oktató is a szakos kolléga mellett, hisz nekünk tanároknak inspirálnunk kellene a tanulóinkat, és a tanulókat általában véve is. Véleményem szerint, a jó tanár – átvitt értelemben sem – nem ugrat szekrényt az elhízott gyermekkel, nem alázza meg a többiek előtt, de sikerélménnyel halmozza el egy vagy több, a számára élvezhető mozgásfajtával azon nebulót is, aki addig ilyen-olyan okból kifolyólag ódzkodott a mozgástól. Az így, a mindennapos mozgáskultúrával felnövő tanuló nagyobb valószínűséggel fog felnőttkorában is mozogni, emelve ezzel munkája színvonalát, hatékonyságát, csökkentve megbetegedésének kockázatát. A mindennapos testneveléssel „megterhelt” gyermek kevésbé lesz hiperaktív azokon a tanórákon, ahol a mozgás nélkül az lenne, ezzel is emelve az adott tanóra színvonalát. Az egyre nagyobb számban és óraszámban sportoló, mozgó gyermekek kiszélesítik a nagyon szegényes magyar tömegsport bázisát, később a sporteseményeikre kilátogató szülők és tanárok egy részének szemében is vonzóvá téve a mozgást. Nem utolsó sorban pedig nagyobb utánpótlásbázist teremthetnek a majdan professzionális sportolókká váló állampolgárok számára. Gondoljunk csak bele, hogy a világviszonylatban amúgy is sikersportágnak számító kézilabda például – a világot sokáig uraló pólósainkról nem is beszélve – százszámra „termeli” a sztárokat a hatékonyabb iskolai kiválasztásnak, kiválasztódásnak köszönhetően, esélyt sem adva a föld többi nemzetének. Ezek csak felületesen kiragadott és röviden leírt példák, melyek sorát had zárjam közhelyesen: a sport fegyelemre, kitartásra, összetartásra, bajtársiasságra nevel diákot és példamutató tanárt egyaránt és nem mellékesen minden pedagógus számára jó hírként elmondhatóan: a gyermek és mestere összteljesítményét, tehát a tanulást, a tanulmányi előmenetelt – ezzel együtt pedig a mi legnagyobb fizetségünket: a sikerélményt – is javítja.
Magunk is érezzük, érezhetjük a különbséget saját teljesítményünkön, ha elkezdünk viszonylag aktívan sportolni, vagy legalább mozogni, hisz közérzetünk, teljesítőképességünk, kitartásunk látványosan növekedni fog. Nem arról van szó, hogy mindenkinek kisportoltnak, vékonynak, izmosnak, modell alkatúnak kell lennie; a fittség számít a fizikai erővel, kinézettel szemben. Életvitelünk is fittségünk része, méghozzá szerves, kirakatban lévő része. Gondoljunk az intézmény lépcsőjén cigarettával a szájában lesétáló tanár kollégánkra, aki az éppen véget ért osztályfőnöki óra – témaköre lehetett például a dohányzás vagy a kábítószerezés – után pöfékelve vonul el a megzavarodott diákok között. Lehetünk hitelesek így? Lehetne más eseteket is felhozni a kocsmázó tanártól a diákjával kikezdőig, legyen az férfi vagy nő. Példaképek vagyunk, akár tetszik, akár nem. A gyerekek különböző – egészséges és egészségtelen – módon viszonyulnak a felnőttekhez; elsősorban szüleikhez és második helyen a sztárokhoz, vagy éppen fordítva. De mi van velünk tanárokkal? Miért ne iratkozhatnánk fel mi is arra a listára. Mivel az iskola a második otthonunk, számos tanuló több időt tölt tanáraival, mint szüleivel. Lehetünk életre szóló példaképek, idolok, pozitív irányba befolyásolva tanítványaink és bennük a világ képét, és lehetünk negatív befolyásoló tényező, példa is. Azt, hogy mennyire van szükségük ránk, millió úton, módon közvetítik, azt, hogy mennyire lehetünk példaképeik, csak a vak nem veszi észre.
Összességében elmondható, hogy bár nem modelleknek és tévésztároknak teremtettek bennünket – tanítsunk bármit is – testünk ésszerű karbantartásával sokat segíthetünk az egészséges, szimpatikus és pozitív összkép kialakításában. Sokan azt mondják, úgysem tudják felvenni a versenyt a sztárokkal, a szemetet sugárzó televízióval és így tovább. Dehogynem! Diákjaink mindennapi kapcsolatban vannak velünk, látnak bennünket, figyelnek bennünket, tanulmányoznak, elemeznek, kibeszélnek, és ha jól tesszük, amit teszünk: hallgatnak ránk. A felelősség tehát a szülők mellett a miénk is. Nekünk kell átérezni azt, hogy a saját jövőnk szempontjából – nem beszélve az övékről – sem mindegy, hány százaléka a most és ezen túl felnövő generációknak fut neki az életnek valamilyen alapbetegséggel, vagy kialakuló kórral a szervezetében, mely tovább terheli az amúgy is „lelakott” költségvetésünket, elvéve a pénzt más területektől, például éppen az oktatástól vagy a kultúrától.
No comments:
Post a Comment