Az írás mondanivalóját a nagy bajban lévő magyar gazdaság, államháztartás és oktatás, címét A jó, a rossz és a csúf, a méltán híres western klasszikus inspirálta, ahol a főszereplők kincskereséssel majd egymás legyőzésével foglalatoskodtak, és lőn: a jó le is győzte a rosszat, hogy aztán ellovagolhasson az aranyával, de hagyott valamit a csúfnak is, a kincs ráeső részét, ló nélkül. Korántsem áll szándékomban csúfnak nevezni a diákságot, és feltétlenül jónak beállítani a tanárságot, de mindenképpen legyőzendő rossznak a munkanélküliséget. Szüksége van a három résztvevőnek: a tanárnak, a diáknak, és a munkanélküliségnek egymásra? Addig mindenképpen, amíg az előző kettő le nem gyűri a harmadikat. Adjunk a gyerekek alá lovat vagy tegyünk úgy, mint a jó a filmben, azaz elégedjünk meg a kincs átadásával? Amennyiben az a kincs, az a pár zsák arany, az életre való felkészítést jelenti, akkor mindenképpen.
Mi köze a tanároknak a munkanélküliséghez? Nagyon is sok! Legyél bármilyen szakos tanár, fontosnak tartanám a civil társadalom általad is történő felépítését, amivel semmi másra nem gondolok, mint arra, hogy óráinkba be kellene építenünk a tudatos (környezettudatos, felelős, választó, szolidáris, toleráns etc.) állampolgár képét. Olyan állampolgárokat kellene felnevelnünk, akik már úgy nőnek fel, hogy tudják: sorsuk és annak alakítása nem az állam, de sokkal inkább a saját kezükben van. Akik úgy nőnek fel, hogy tudják az alulról történő építkezés, az önkormányzás teremtheti meg azt a demokrácia modellt, amire vágytunk a szocializmus bukása után, és, ami még mindig nem teljesen működőképes, mert túl sok a torkunkon felülről lenyomni kívánt gombóc. Túlontúl is átpolitizált a közélet és túlontúl is kevés az, aki kerékpárra pattan az autó használat mellett, túl sok, aki úgy gondolja, az ő szavazata nem számít, aki égve hagyja a villanyt, aki alkoholba fojtja bánatát, ahelyett, hogy sporttal vezetné le a feszültségét, aki nem teszi szóvá a parkban cigarettázó tinédzserek látványát. Végül, cikkünk lényegéhez visszakanyarodva: túl sokan vannak, akik nem feltétlenül munkával akarják megkeresni a betevő falatot.
Én mit tennék, ha te lennék? a) abbahagynám a politizálást, ami alatt azt értem, hogy az órádon propaganda tevékenységet fejtesz ki adott párt (ok) mellett b) elkezdeném a politizálást, ami alatt azt értem, hogy választások közeledtével például, annak útját, módját beemelném az órám anyagába c) olyan fénymásolatokat adnék a kezükbe, mely lapoknak az egyik oldalát már elhasználtuk (két évnél régebbi dolgozatok hátlapja, elrontott példányok, kidobásra kerülő levelek, végül is bármi, aminek a másik fele üres) d) amennyiben dohányoznék, sohasem előttük tenném e) biciklivel, „tömeg közlekedve” vagy gyalog járnék iskolába, he lehet f) gyűjtést szerveznék azok számára, aki rászorulnak g) költségvetést készítenék (nem csupán matek órán) a zsebpénzük alapján, hogy megtanulják, ezt nagyban is meg kell tenniük, amikor szülők lesznek h) nem égetném a villanyt a tanteremben, ha nem muszáj i) elborzasztanám őket különböző filmekkel (Supersize Me), élő példákkal (lecsúszott alkoholista), valamint egyszerű számokkal (napi 500 forintos cigaretta ára 365-el beszorozva négy év alatt, ha középiskolásokról beszélünk, 730 000 forint, amiért az érettségijükre vehetnének maguknak egy nem is olyan kis motort vagy letehetnének 5-6 darab jogosítványt) döbbenteném rá őket pofon egyszerű dolgokra j) elvinném őket, ha lehet ténylegesen, ha nem képletesen, olyan helyekre, ahol szembesülnének azzal, hogy nem csak az a Magyarország létezik, ahol ők élnek (öregek otthona, pszichiátriai osztály, cigánytelep, börtön etc.) k) elkészíteném az elmúlt év játékos adóbevallását. A sor, vég nélkül folytatható, de a lényeg végül is egy: megtanultatod velük, és nem megtanítod nekik, hogy nekik kell, és milyen módon felépíteni a demokráciát és nem készen kapva, a fotelban hátradőlve csámcsogni a nem is olyan ízletes, de ránézésre könnyen pattogtatható „dekoricát”.
És most nézzük, hogy az egyik legnagyszerűbb cél, a dolgozni akaró állampolgár kinevelése hogyan érhető el a legkönnyebben. Végül, nem is kell különösképpen tanakodnunk azon, hogy mit tegyünk még azért, hogy a kezeink alól kikerült gyermek, felnőtt-palánta majd adófizető állampolgárává váljon nemzetének. A legegyszerűbb menete a dolgoknak a következetes munkára nevelés a katedráról való előadás helyett és mellett; valamint a követelés, a teljesítés jutalmazása, annak elmaradása esetén az (méltányos, igazságos) elmarasztalás, hogy végre ne mondhassák ránk, hogy egy következmények nélküli ország polgárai vagyunk. Egyéni, csoportos, pár, osztálymunka vagy projekt, mint munkaforma, végül is mindegy. A lényeg, hogy dolgoztassuk őket; érezzék, hogy ők is fontosak, ők is tudnak alkotni, konkrét munkáért dicsérő szavakat kapni és nem cukrot csak úgy általánosságban, nem dicsérő szót azért, ha jó kislányként megülnek a helyükön, de sokkal inkább a tudásért, a teljesítményért, még akkor is, ha azt izgága, örökmozgó gyermekként teszik. El kellene tudnunk viselni, hogy vannak életkori sajátosságok, vannak problémák és problémás gyerekek, és ha ez sikerül, akkor már csupán azt kell belátnunk, hogy a dolgoztatás, a munkára nevelés nagy segítségünkre lesz. Tudom, hogy még mindig nehéz több évtizedes falakat lebontani, még a pályakezdőknek is, hisz őket is csak a régi rendszer „termelte” ki, de be kell látnunk: a régi, klasszikus, poroszos tanárszerep, amikor is tanítani akarunk és nem azt elérni, hogy a gyerek tanuljon, rövid, és még inkább hosszú távon az ellenállás, a kudarc, a sikertelenség, a bukás zsákutcájába vezet azon tanulóknál, akiket ezzel a módszerrel nem tudunk a tanulás bűvkörébe vonzani. Nem hagyhatjuk elharapódzni azt a nézetet, mely megengedő a házi feladat el nem készítésével, az órai munka végre nem hajtásával, az iskolai feladatok alól való kihúzással szemben. Ugyanakkor nagy hangsúlyt kell fektetnie minden egyes pedagógusnak arra, hogy megszerettesse a munkát értelmes, életkornak, tudásnak, képességnek megfelelő feladatokkal, házi feladatokkal. Elsősorban a pozitív motiválás kell, hogy játssza a főszerepet, és nem a mínusz pontok, az elégtelenek. Sajnos a csoportmunka, a pármunka, a gyerekek dolgoztatása, részben még mindig idegen a magyar oktatási rendszertől. Erre minden alkalommal rá kell jönnöm, amikor új osztályt vagy csoportot kezdek tanítani. „De hát akkor hangzavar lesz tanár úr!” „Jaj, ne már! Nehogy fel kelljen már állnunk, beszélünk inkább a szomszédunkkal!” A hasonló ellenkezések ellenére, a tanulás eléréséért (tanítás helyett) és az óra végén elhangzó zárszóért : „…legyen legközelebb is ilyen feladat, ez szuper volt!” megéri munkára fogni őket. Érthető és szerethető magyarázat a katedráról, majd értelmes, végrehajtható, ugyanakkor kihívást jelentő munka: ez legyen a vezérfonalunk!
Szerintem nagyon is valós az iskola, az oktatási rendszer és a benne dolgozó egyének felelőssége abban, hogy a jövő nemzedéke csak akkor egye majd a munkanélküliek keserű kenyerét, amikor erre valóban rászorul, és nem akkor, amikor éppen ahhoz szottyan kedve, azaz: amikor a munka büdösebb számára, mint – a hasonlatnál maradva – az állott kenyér. A kényszer munkanélkülit persze nem szeretném összekeverni a szándékos munkakerülővel, hisz tudjuk jól, hogy vannak élethelyzetek, amikor az egyén ilyen-olyan okból kifolyólag nem képes munkát vállalni. A született munkanélküli fogalmára pedig csak azt mondhatjuk, hogy inkább jópofa, mint valós, hisz pontosan az tanulmányunk lényege és mondanivalója, hogy ez egy nem létező fogalom, hogy az iskola (és a család) tesz bennünket olyanná, amilyenné, faragja ki a nagy betűs állampolgárt.
Visszatérve a filmünkhöz és az életünkhöz: reméljük, hogy végül az aranyat a jó és a csúf megosztja egymással, és, ha nem is örökre és nem is teljesen, de elhantolja a rosszat, a munkanélküliséget. Vagy, ahogyan a western klasszikusban: legalább a temetőbe viszi, ahol a jó legyőzi a rosszat, hogy aztán ellovagoljon a részével (új kalandortársakat keresve), de hagyjon valamit a (szépülő, alakuló) csúfnak is, pár zsák aranyat, igaz lovat nem, talán, mert nem akarta alá adni.
No comments:
Post a Comment