Pedagógusoknak jó szívvel...

Fogadalmak helyett: újévi megújulás (avagy a tanári pálya színessé tételének lehetőségei)
„A szőlővesszőt a föld alá kell temetni, hogy friss hajtásokat hozzon - nekünk is változtatnunk kell az életünkön, ha azt akarjuk, hogy felfrissüljenek a gondolataink.” (Frances Mayes)

Filozófusok és pszichológusok szerint hétévente megváltozik az ember szervezete és átalakul lelki világa. Vannak – nem is kevesen – akik ezt, mint ritmust, fejlődési egységet látják és felosztják életünket kisebb (hétéves) egységekre. E szerint életkorunknak megfelelően bizonyos feladataink vannak, nehezebb és könnyebb szakaszokat kell átvészelnünk, azért hogy a következő ciklusban sikeresebbek lehessünk. A témát idő és megfelelő tudás hiányában nem tudjuk körbejárni, de nem is szükséges. Mivel tapasztaló lények vagyunk, elég, ha egy pillantást vetünk környezetünkre és rögtön látni fogjuk, mennyire bele tudunk fásulni a dolgos hétköznapokba, mi, tanárok is. Sőt!
Tán nem véletlen, hogy több ország is kísérletezik a tanítás ideiglenes felfüggesztésének intézményével, talán az sem véletlen, hogy az új oktatási koncepció is megteremtené az egy éves fizetés nélküli, ösztöndíjas szabadságot, mellyel csak egyetérteni tudok. Mivel jómagam számtalanszor kortyolhattam a megújulás kútjából az elmúlt 3 év során, nem tehetem meg, hogy ne osszam meg tapasztalataimat, melyek az ilyen értelemben – a tanítás-tanulás ambróziájára – szomjazó tanárok számára lehetnek hasznosak. Ha hiszünk a ciklusokban, ha nem, megújulás nélkül nem vagy csak nehezen érezhetjük magunkat jól és egyben hasznosnak is az iskola falai között.
A sor ugyan nem végeláthatatlan és egyéniségünk válogatja, hogy mi is az a terület, ami csodát művel velünk az érettségi elnöki széktől tanulóink nyelvvizsgáinak számán át a győztes tanulmányi verseny hadvezéri posztjáig. A tanári pálya színessé tételének számos lehetősége közül eggyel szeretnék egy kicsit behatóbban foglalkozni. A pályázat, az ideiglenes iskolaváltás olyan lehetőséget kínál még a „legatyásodott” pedagógus számára is, amely addig kinyithatatlannak tűnő ajtók zárjában fordítja meg a kulcsot. Ezer meg ezer különféle pályázat létezik, ahol ugyan le kell mondanunk egy s másról, végül azonban bőségesen térül meg – elsősorban szakmai értelemben – a befektetett energiánk, arról nem is beszélve, hogy bizonyos esetekben még anyagilag sem járunk rosszul.
Az internet világában ma már könnyen el tud igazodni az ember gyermeke, még akkor is, ha elveszett és elesett tanerőnek teremtetett. Ma már nincsen szükség hosszas utánjárásra, telefonálgatásra, ismerősök igénybevételére, fülesekre. Az információs társadalom korában elég bepötyögnünk a pályázat szót a keresőbe, és máris elindítottuk a feketepályán remegő térdeink alatt feszülő lécet. Ebbéli elhatározásunkhoz különféle motivációs kövekből kirakott út vezethet. Számomra a pályázataim beadása előtt elég egyértelműnek tűnt, hogy meg kell újulnom, amit munkahelyváltással vagy a pályám (akár ideiglenes) feladásával is megtehettem volna persze, de ez a lehetőség elég távol állt tőlem. A tanárcsere programok egyike, méghozzá számomra egyértelműen a legjobbika mellet döntve tereltem életem zavarossá váló folyóját új mederbe, és költöztem családommal egy teljes tanévre az USA-ba, és bár keményen végighajtottam az évet, úgy tértem, tértünk haza, mintha nyaralásból jöttünk volna. A cserét követően újra vártam a nyár végét, újra boldogan vártam az évkezdést, készen az újonnan tanultak kipróbálására és hasznosítására. Mélységesen hiszek benne, hogy jobb tanár és egyben jobb ember is lettem az út által, mely út, mint valami zarándoklat békét, megtisztulást és energiát adott. Barátságok, tudás, új módszerek, szakmai és magánéleti megújulás, fiatalító elixír, önbecsülésünk növekedése lehet a jutalmunk, igaz ezért cserébe le kell tudnunk mondani megszokott és ezért talán egy kissé unalmas életünk egy-egy szeletéről. Egy hosszabb csere idején kutyáról, macskáról, családról, szeretett otthonunkról is esetleg. Amennyiben a teljes tanév túl hosszúnak tűnik, rövidebb programok közül is lehet csemegézni az arra nyitott kollégáknak.
Önmagában persze a csereprogram, a hosszabb-rövidebb ideig tartó tanulmányút sótlan lesz, amennyiben nem állunk elő valami szokatlannal. Cseretanárként, pályázatban résztvevő oktatóként mi leszünk, lehetünk a fogadóintézmény sztárjai, és a sztár, mint tudjuk, különbözik az átlagtól, lenyomatot hagy és maga is megváltozik. Jelenlétünkkel a különböző kultúrák közötti megbecsülést, egymás kölcsönös megértését, tiszteletet, máshol meg nem szerezhető tudást közvetítünk. Ezt közvetítjük a fogadóintézményben, majd hazatérve az anyaintézményben is. Nemzetünk állampolgár-követeivé válhatunk. Idegen környezetbe csöppenve az élet egész egyszerűen tálcán kínálja a lehetőségeket, nekünk csak észre kell vennünk a finom falatokat. Nekem több ilyen falat is jutott, melyek közül egyet-egyet emelnék ki két különböző pályázatból.
Kolléganőm sütötte ki, hogy süssünk közösen valamit az egyik háztartásismeret óráján, tovább mélyítve a magyar-amerikai barátságot. A projekt annyira jól siker(s)ült, hogy több egymást követő órán is előadtunk magunkat, sőt még egy másik iskolában is bűvészkedhettem. Nem maga a sütés-főzés miatt kerültem ugyan a helyi újságba, de ha már pont akkortájt adtam egy interjút, a címlapképen azt a pillanatot kapták el, amikor én meg a levegőben szaltózó palacsintát kapom el. Feldobtam és nem hagytam leesni. Úgy éreztem magam, mint valami sztárkukta, ehhez persze kellett az olyan közönség is, melynek annyi köze volt a főzéshez, mint tanárnak az ötcsillagos szállodához Dubaiban. Annyira feldobott a saját show műsorom, hogy hosszú napokig hatása alatt álltam, és muníciót adott az akkortájt éppen ürülő tanítás-tanulás tárjába. Egy évvel később valami hasonlót produkált az élet, csak ott és akkor, egy egész csapat szervezett egy svéd-magyar estet, fantasztikus hétfogásos vacsorával. Ebben az esetben, egy négyhetes skandináv út szakított ki ténylegesen a dolgos magyar hétköznapokból, és állított tanár kollégámmal és egy tucat szerencsés diákkal együtt új kihívások elé. Mondanom sem kell, hogy az élet minden területére kiterjedő gyarapodás (kulturális, szakmai, magánéleti) olyan felfrissülést, szellemi táplálékot adott a csoport tagjainak, melyre otthon maradva még csak nem is gondolhattunk volna. Az ajtók nyitva állnak, különösen külhonban, ne féljünk belépni rajtuk. Vegyünk részt annyi pályázaton illetőleg azok előzményeként rövidebb kiránduláson, tanulmányúton, amennyin csak lehetséges, akkor is, ha nem beszélünk nyelveket!
Elnézve a megfáradt, belefáradt tanárokat, a motiváció hiányát, van – és lehet is – mit tenni a(z) (el)pályázás mellett is. Számtalan más lehetőségünk is van a felfrissülésre, amennyiben nem lennénk elég bátrak vagy vállalkozó szelleműek iskolánk ideiglenes elhagyásához. Kezdjünk bele valami új hobbiba, csatlakozzunk egy dalkörhöz, indítsunk házi bajnokságot a tantárgyunkból, készítsünk fel tanulmányi versenyre, célozzunk meg egy nyelvvizsgát! Vegyünk részt őrültségekben: jelentkezzünk síelni, akkor is (pláne akkor) ha 50 felett vagyunk és tanuljunk együtt a diákjainkkal; alkalomadtán lépjünk fel az irodalmi színpados gyerekekkel együtt! Használjuk ki a végtelennek tűnő lehetőségek tárházát! Amennyiben csak a tanulásról szól a suli, belefásul diák és tanár egyaránt, ezért életbevágóan fontos, hogy színesítsük, feldobjuk, ünnepeljük az iskolát „tokostul, vonóstul”. Nagyon nagy tévedés, hogy a leadott tanórák, a másnapra történő készülés és az adminisztrációs teendők teljesítése után lejárt a munkaidőnk. Szüntelenül tanakodjunk azon, hogy hogyan tehetnénk jobbá a környezetet, amit közhelyesen, de egyáltalán nem véletlenül, második otthonunknak nevezünk.